Újra és újra a velük való foglalkozásra kényszerítenek minket. A nyolcvanas évek Iránja után jött a kilencvenes évek és az új évezred Afganisztánja. Minden igyekezetünk ellenére új sebet üt a kőkorszaki sötétség, melynek álneve: Afganisztán. 

Wakil Ahmad Muttawakil (balról) afgán külügyminiszter. Leperegnek az érvek Fotó: Reuters

Természetesen olyan világban, ahol az ember nem ember, nem elég a színházat megszüntetni, a kulturális intézményeket megsemmisíteni, a nőket otthonmaradásra kényszeríteni, a modern gazdaság alapelveit mellőzni, és helyette primitív gazdaságelméletre épülő társadalmat erőszakolni; nem elég a tévézést megtiltani, a mozit az ördöggel párosítani, a modern orvoslás helyett az ezerötszáz évvel ezelőtti könyvre épülő iszlám orvoslást érvényesíteni, a tudományos célú fényképezést is megtiltani; nem elég, hogy ez a pusztuló ország állandó fejfájást és félelmet okoz a nemzetközi civil közösségnek mint a terrorizmus, az erőszak és a sötétség melegágya, nem elég mindez, jön az új hír a boldog Afganisztánból, hogy a tálib kormány megsemmisíteni készül az V. századi felbecsülhetetlen érték? Buddha-szoborcsoportot, amelynek tagjai az iszlám felfogása szerint bálványok és istentagadó jelek. 

Tragikomikus, hogy a fiatal tagokból álló afganisztáni kormány olyan világörökséget semmisített meg, ami több mint ezerhatszáz éven át átvészelte háborúk, éhínségek, rombolások ezreit, de nem tudja átvészelni maroknyi sötét ember fanatista világát. Ezek a fiatalok a harmincas éveikben vannak, és nem gondolnak rá, hogy most olyan emlékeket romboltak le, amelyek már több száz évvel születésük előtt is léteztek.

A sors iróniája, hogy a hír bejelentője Afganisztán kulturális minisztere, aki címéből ítélve felelős a kultúra virágzásáért és a kulturális emlékek megőrzéséért és fennmaradásáért. De a gyakorlatban ezek a fiatal fanatisták, akik hirtelen kerültek a hatalomba, a lehető legtávolabb vannak a kultúrától. A nyolcvanas évek elején Afganisztánban tett utam során megismerkedtem ezekkel az – akkoriban húszévesnél fiatalabb – kormánytagokkal, akik abban az időben szorgalmasan foglalkoztak a Korán törvényeinek (Al Seria) elemzésével – azonkívül semmi mással (!).

Ebben az új katasztrófában és az egész afganisztáni helyzetben vitathatatlan az európai kormányok és az Egyesült Államok kormányának felelőssége, annak ellenére, hogy időről időre megpróbálnak szemet hunyni az egész fölött. De visszatekintve a nyolcvanas évek elejére, szemmel látható a nyugati kormányok történelmi hibája, hiszen nekik köszönhető – főleg az Egyesült Államoknak, amely rohamosan felfegyverezte a legmodernebb hadi eszközökkel az afgán gerillákat –, hogy ezek a fanatikus erők később hatalomra kerültek. A hidegháború utolsó éveiben az Egyesült Államok elemi érdeke nyilvánult meg abban, hogy a Szovjetuniónak saját Vietnamot készítsen. Ennek érdekében az USA a CIA-n keresztül, külön pakisztáni táborokban, szorgalmasan képezte ki ezeket a fanatikusokat, fittyet hányva a térség és az iszlám mentalitás szakértőinek többszörös figyelmeztetésére, miszerint, ha ezeknek sikerül megdönteniük a kabuli baloldali kormányt, akkor a nyugati civilizáció értékei ellen fognak fordulni.

Magam is több írásban felhívtam a figyelmet már a nyolcvanas években arra, hogy az iszlám vallás értékei és felfogása alapvetően szembehelyezkednek a modern civil felfogásokkal és értékekkel. Ennek következtében hatalomra kerülésük nem egyedül a Szovjetuniót, hanem az egész nyugati civilizációt fogja fenyegetni. Ebben az időben sok nyugati szakértőt meglepett a kijelentésem, hogy valóban az Egyesült Államok és Európa elemi érdeke támogatni Babrak Karmal rendszerét, hiszen ez a rendszer attól függetlenül, hogy diktatórikus és a Szovjetunió bábja, olyan diktatúra, amely huszadik századi. Az iszlám rendszer előtte és utána viszont a középkori diktatúrákhoz tartozik. Erre érvként említettem, hogy Afganisztán történetében először egy nő foglalt helyet miniszteri székben, hogy a kislányokat engedték iskolába járni, hogy elkezdték a víz és a csatornahálózat kiépítését legalább a fővárosban. Babrak Karmal kormánya – akarva-akaratlanul – sok európai értéket képviselt. Cikkeimben több ízben hangsúlyoztam, hogy az olyan feudális társadalmat, mint az afgán, demokratikus rendszerré alakítani szinte lehetetlen. És ha választanunk kell a középkori diktatúra mint a fanatisták diktatúrája és a huszadik századi diktatúrák mint Karmal rendszere között, akkor ez a marxista rendszer a kevésbé rossz. 

Kalandos afganisztáni látogatásom során, a polgárháború kellős közepén olyan képeket láttam, ami az európai ember számára hihetetlen. Szemtanúként mesélhetem, hogyan hullottak az éhező emberek tömegei úton-útfélen. Akik életben maradtak, kénytelenek voltak elvonszolni és megenni az elszennyeződött hullákat. Horrortörténetbe illő jelenetek voltak, ahogy a halottak csontját összegyűjtötték, és szappant főztek belőlük. Ebben a helyzetben a legfontosabb cél volt rendet teremteni, akármilyen áron. Az emberek ebben a horrorisztikus káoszban olyan kormányra vágytak, amely valamiféle normális életet tud biztosítani nekik, attól függetlenül, milyen beállítottságú. És ez megfelelő talajt nyújtott a fanatikus és a terrorista csoportoknak. 

Ebben az időben a Karmal-kormány minden próbálkozása ellenére sem sikerült békét kötni a fundamentalista gerillákkal az Egyesült Államoknak köszönhetően, hiszen ezek a banditák modern amerikai fegyverek és hírszerzés segítségével elfoglalták Afganisztán több mint hatvan százalékát. A fővároson kívül – amit keservesen védtek a gerillák gyakori éjszakai támadásai ellen – semmi sem maradt Karmalék kezében. A banditák fölényes katonai helyzetükben természetesen tudták, hogy előbb vagy utóbb Kabul is elesik, ami pár éven belül be is következett. A gerillaháború ellen az afgán hivatásos hadsereg semmit sem tudott tenni.

Most, a fanatikusok hatalomra jutása után, az Egyesült Államok és egész Európa – már túl későn – rájött, hogy fatális hibát követtek el, amikor olyan embereket támogattak, akiknek a kiszámíthatatlanság, az egyoldalúság és a középkori fanatizmus a jellemzőjük. Azokkal a robbanóanyagokkal, amiket annak idején az Egyesült Államok nyomott a kezükbe, azóta sikerült felrobbantaniuk a New York-i kereskedelmi központot, a kenyai amerikai nagykövetséget és legutóbb egy amerikai cirkálót Adenben. Sajnos attól kell tartani, hogy ettől a középkori sötétségtől még több és rosszabb várható a jövőben. 

Ugyanakkor észlelhető együttműködés van a különböző fanatikus csoportok között, melyek bázisa ugyanakkor meglepő módon nem Afganisztánban, nem Pakisztánban, hanem nyugat-európai országokban van. A kilencvenes évek elején többen igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzetközi terrorizmus fő financiális támogatója Nagy-Britanniában található. Ott, ahol a pakisztáni és indiai muzulmán emigránsok irányításával hatalmas, ellenőrizetlen pénzgyűjtés és kiképzés folyik az angol kormány tudta nélkül. 

Ebben a kritikus helyzetben az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát nagy erkölcsi felelősség terheli, amely kötelezi őket az új fekete járvány megállítására és felszámolására. A terrorizmus és fanatizmus elleni nemzetközi összefogás halaszthatatlan és pótolhatatlan. Ebben fontos szerepet játszik Oroszország, amely földrajzilag közel áll azokhoz a térségekhez, melyekben iszlám fanatikus kormányok uralkodnak (Irán, Afganisztán, Pakisztán). Sajnálatos módon, eddig az Egyesült Államok mellőzte, vagy legalábbis félretette Oroszországot ebben a harcban. Pedig az összefogásban fontos szerepet játszik a nyugat-európai szélsőséges vallási elemek megszűrése és eltávolítása, főleg Nagy-Britanniából, Franciaországból, az Egyesült Államokból. Ezekben az országokban olyan, úgynevezett alvó sejtek élnek és tevékenykednek, amelyek szoros kapcsolatban állnak és anyagilag finanszírozzák a fundamentalista afgán és pakisztáni kormányt. 

Az afganisztáni kormány nemcsak a térség stabilitását fenyegeti, hanem az egész világot, hiszen az iszlám fanatizmus szerint erőszakkal kell elterjeszteni az iszlám tanítását a földkerekségen. Ezer évvel ezelőtt karddal terjesztették, most veszélyesebb és pusztítóbb eszközökkel, automata puskákkal és robbanóanyaggal. Addig, ameddig meg nem állítja őket a határozott és kitartó nemzetközi összefogás.