A dikromatikus színlátás vagy dikromácia („két színt látás”) színtévesztés.

Megkülönböztetendő a színvakságtól (monokromácia), hiszen az utóbbi színérzékelési hiányossággal csak a szürke árnyalatai érzékelhetők a fehértől a feketéig. Ezzel szemben a dikromaták a három főszín (kék, zöld, piros) egyikének érzékelésére képtelenek. Aszerint, hogy melyik alapszín észlelése marad el, a dikromázia lehet protoanópia, deuteranópia, vagy tritanópia. A pontos típust Farnsworth-teszttel, anomaloszkóppal vagy Isihara-teszttel lehet meghatározni. Mérhető a színtévesztés súlyossága is, ami az erősebb anomáliától a gyenge színvakságig tart.

A legtöbb emlős az elterjedt elképzeléssel szemben nem színvak, hanem dikromát, két csaptípussal (kék és zöld). Ennek oka az ősi emlősök éjszakai életmódja.[1] Az óvilági majmok, köztük az ember egy génduplikációval nyert egy újabb csaptípust (piros), ami az érett gyümölcsök felismerése mellett a kommunikációban is szerephez jut. Az újvilági majmok nőstényeinek kétharmada trikromát.[2]

A dikromázia tudományos szempontból is fontos, mert segíti a tudományos elméletek igazolását, vagy cáfolását.

A dikromácia genetikai okokból elsősorban a férfiakat sújtja: a férfiak mintegy nyolc százaléka színtévesztő, a nők közt ez az arány csak 0,2 százalék. Ennek az az oka, hogy a szemcsapok színspecifikus festékjének génje - és ennek hibája is - az X kromoszómában öröklődik. A férfiak csak egy X nemi kromoszómával rendelkeznek, amit anyjuktól örökölnek, így az édesanya - aki nem is feltétlenül színtévesztő - közvetlenül fiai örökítheti a színtévesztő gént. A lánygyermekeknek azonban két X kromoszómájuk van. Ha ezekből csak az egyik hordozza a mutáns gént, a színtévesztés nem fejlődik ki. A mutáció eredményeként a különböző csaptípusok érzékenységi görbéje eltolódhat, vagy működésképtelenné válhatnak. A színtévesztés szerzett is lehet, betegség, vagy sérülés következménye, mint például szemhályoggyulladás, mérgezés, alkoholizmus, vagy cukorbetegség.

A színtévesztés két fokozata a rendellenes színlátás (anomália), illetve valamelyik szín érzékelésének hiánya:

• protanomália, illetve protanópia (vörös)
• deuteranomália, illetve deuteranópia (zöld)
• tritanomália, illetve tritanópia (kék)
• tetranomália, illetve tetranópia (kék)

Az anópiás elnevezéseket ma már nem használják, mert kiderült, hogy a színtévesztések csak súlyosabb anomáliák.[3]

A színtévesztés különböző fajtái sokkal gyakoribbak a teljes színvakságnál. Általában a piros és a zöld színt keverik össze a színtévesztők. Érdekes, hogy ez a rendellenes színlátás többnyire férfiaknál fordul elő (a férfiak kb. 8%-a, a nőknek kb. 0,2%-a színtévesztő).[4] Ennek oka, hogy a humán X kromoszóma örökíti, és így a hibás X kromoszóma nem korrigálódik. A vörös és a zöld szín érzékelésének hiánya gyakrabban, a kéké ritkán öröklődik.

Aszerint, hogy valaki melyik fő színt nem érzékeli, a dikromáziának három fajtája van:

• A leggyakoribb a zöld szín érzékelésének hiánya, a deuteranópia, újabban deuteranomália. A férfiak több, mint egy százalékát érinti.

• Csaknem ennyire gyakori a protanópia, újabban protanomália, a vörös szín érzékelésének hiánya, amely minden századik férfit érint.

Ezt a két típust együtt vörös-zöld színtévesztésnek is nevezik.

• A tritanópia, újabban tritanomália, a kék szín érzékelésének hiánya százezer férfiból csak egynél fordul elő. Ez a típus súlyosabb, mint az azonos erősségű vörös-zöld színtévesztés, mert ez okozza a legtöbb színárnyalat elvesztését.

Felismerése[szerkesztés]

A színvakság és a dikromácia is többnyire örökletes. Kisgyermekkorban nehéz észrevenni őket, hiszen a gyermeket nem zavarják, mivel egész életében így látott, és ezt szokta meg, csak már akkor, ha például színes ceruzák vagy kréták közül kell kiválasztania a helyes színűt, és erre képtelen, mert nem látja a különbséget. A színlátási zavarokra általában a gyermek tanára figyel fel, amikor rajzain nem valósághűen ábrázolja a színeket, vagy összezavarodik, amikor színes eszközöket kell használnia. A színtévesztés nem kíván orvosi kezelést. Bizonyos esetekben azonban, ha szükséges, színszűrővel korrigálható.[5]

A gyanú megerősítésére használják az Ishiara-tesztet (baboskönyv), illetve az anomaloszkópot. A különféle módszerekkel a zavar típusa és mértéke is meghatározható. A dikromát színteret meghatározza a hiányzó szín, a null-fényességű (null-luminanciájú) sík, és a null-krominanciájú sík.[6] Magában a leírásban nem szerepel a hiányzó szín, ennek ellenére elég információt nyújt a fundamentális színtér meghatározására, így megmutatja, hogy milyen színeket lát a színtévesztő. Ez a null-fényességű és a null-krominanaciájú sík meghatározásából áll, amelyek a hiányzó színben metszik egymást.[7]

A látott színek száma[szerkesztés]

A Medical College of Wisconsin kutatói szerint mindhárom csap (piros, kék, zöld) egyaránt 100 színárnyalat érzékelésére képes, amiből kiszámolható, hogy a trikromátok 1 millió színárnyalatot különböztethetnek meg.[8] Más kutatók a megkülönböztethető színek maximális számát 2,3 millióra teszik.[9] Hasonló számításokkal a színtévesztők legfeljebb 10 ezer árnyalatot tudnak megkülönböztetni, amit azonban nem erősítettek meg érzékszervi vizsgálatokkal.

Továbbá egy 2006-os kutatás szerint alacsony frekvenciákon (1 Hz) a színtévesztők küszöbértéke magasabb a színinformációkra, mint a normál színlátásúaké. Magasabb frekvenciákon (100 Hz) legalább olyan jók, mint a trikromátok.[10] Itt a Herzek nem a szín, hanem a takarás és kitakarás frekvenciáját jelentik.

Következményei[szerkesztés]

A színtévesztő emberek többsége elfogadja állapotát, és viszonylag könnyen megtanul együtt élni vele.[11] Különböző kísérletek szerint ugyanolyan esztétika alakul ki náluk is, mint a normál színlátásúaknál, vagy a tetrakromátoknál.

Vannak azonban olyan szakmák, amelyekben megkövetelik a tökéletes színlátást, így a rendellenes színlátásúak esélytelenül pályáznának ezekre a munkákra. Például a pilótáknál, a divattervezőknél, és még sok más területen a legfontosabb tényező a tökéletes látás és színérzékelés.[12] Egyes légi, vagy vízi sportokat sem űzhetnek, mivel a színeknek ott is jelentésük van. A játékokban a bábuk színe, a színes alapra, vagy képekre nyomtatott szövegek, a weblapok színösszeállítása is problémát jelent; egyes összeállításokban vibrálnak előttük a színek.[13]

A kevert színek közötti különbségtétellel is gondjuk lehet, míg egy szín különböző árnyalatait jobban érzékelik. A színek megkülönböztetésének képessége függ az adott tárgyak méretétől és a távolságuktól is;[13] például a vörös-zöld színtévesztők a távolabbi jelzőlámpák színét kevésbé ismerik fel, mint a közelebbiekét. Látásuk jobban összpontosít a formákra és a körvonalakra, mint a jó színlátásúaké. Különböző vizsgálatok szerint a vörös-zöld színtévesztők khaki szín több árnyalatát tudják megkülönböztetni, mint a jó színlátásúak,[14] ezért jobban átlátnak az álcán. Ezt egyes országok hadseregében ki is használják. Magyarországon azonban a színtévesztés kizáró ok a katonaságnál.[12] A félhomályban jobban tájékozódnak, mint a jó színlátásúak, mivel szemük kompenzációképpen több pálcikát tartalmaz.

Állatok[szerkesztés]

Néha megkönnyíti a kutatást, ha hasonló, de egyszerűbb rendszereket lehet tanulmányozni. Például lehet olyan rendszereket tanulmányozni, ahol az adott állatnak nincsenek pálcikái. Ez az állapot embernél ritka, de vannak például madárfajok, amelyeknél ez a normális. Ezek tanulmányozása a színtévesztés megértésében is segített.[15]

Az első Triász kori emlősök trikromátok voltak,[9] de a legtöbb méhlepényes emlős dikromát.[16] A nagyobb hullámhosszak látásának képessége elveszett a méhlepényes emlősök őseinél, de megmaradt az erszényeseknél,[17] amelyekre ma is a trikromázia a jellemző. A genetikai bizonyítékok és a viselkedés vizsgálata szerint a Didelphis albiventris faj dikromát; sőt, az egész Didelphis nem dikromát.[18] A dikromatikus színlátás segít színeket megkülönböztetni a félhomályban;[19] az ősi méhlepényes emlősök éjszakai életmódja kedvezett a harmadik csaptípus elvesztésének.[20]

A méhlepényes emlősök között a következők kivételek a dikromatikus színlátás alól: a keskenyorrú majmok, köztük az emberrel, akik trikromátok;[21] és a tengeri emlősök, akik monokromátok egy csaptípussal, ide értve az úszólábúakat és a ceteket. A legtöbb újvilági majomfajnál a hímek dikromátok, és a nőstények 60%-a trikromát; a trikromázia genetikai okokból nem alakulhat ki a hímeknél. A bőgőmajomformáknál azonban a helyzet az emberéhez hasonló. Az éjimajomfélék viszont a tengeri emlősökhöz hasonlóan monokromátok.[22][23][24][25]

Története[szerkesztés]

John Dalton 1794-ben megjelent közleménye az első, amely a színvakságot részletesen leírja, saját magán végzett megfigyelései alapján. (Azóta nevezik a vörös-zöld színvakságot daltonizmusnak.) Míg az emberek többsége a szivárvány színeiben hét színt tud megkülönböztetni, addig ő csak hármat lát, állapította meg: sárgát, kéket és ibolyát. Nappali megvilágításban számára a fű vörös, a vér fekete színűnek tűnik. Azóta sok újabb megfigyelés is igazolta, hogy a színtévesztők, sőt a színvakoknak nevezett súlyos színtévesztők is látnak színeket, de egészen másképpen, mint a jó színlátók, és általában csak kevés árnyalatot tudnak megkülönböztetni. Dalton azzal magyarázta színlátási hibáját, hogy szemének törő-közegei a spektrum vörös végében elnyelik a fényt. Később Young és Helmholtz, akik a 20. század elején felismerték, hogy a színeket három érzékelő pigment segítségével látjuk, úgy vélekedtek, hogy a színtévesztők egyik pigmentje gyengébb, vagy egyáltalán nem fejlődött ki.