Dr. Rashwan Mohamed
Mohamed: próféta vagy bűnöző?

Mohamed próféta az iszlám kialakításában és terjeszkedésében meghatározó szerepet játszott. Olyan karakterrel állunk szemben, akinek sikereihez nem fér kétség, ravaszsága és praktikus rugalmassága lehetőséget adott arra, hogy a primitív beduin vallás elterjedjen a Föld minden táján, ugyanakkor szembetűnőek azok az ellentmondások, amelyek végigkísérték életét. Megnyilatkozásának első jelei megmutatják helyzetfelismerő és alkalmazkodó képességét, ugyanakkor nem kevés szélhámosságot tartalmaznak. Betegségét, amely az epilepszia tüneteiről árulkodik, a kinyilatkoztatás előjeleként használta. Ez a vallások és a szentek életében gyakori jelenség, de Mohamed esetében az az új, hogy sikerült meggyőznie híveit olyan jelenségek kinyilatkoztatás mivoltáról, amelyek normális körülmények között gúny és irónia tárgyát képeznék. Példaként említhetjük azokat a szavakat, az úgynevezett rejtélyes betűket, amelyeket a roham közben mormolt, és amelyeknek sem ő, sem a mai muzulmán teológusok nem képesek jelentést adni, azzal mentegetőzve, hogy ez valamiféle csoda, titkos hangok. A Korán sok szúrája ezekkel a semmitmondó hangokkal kezdődik, amelyeket állításuk szerint Allahon kívül senki sem tud megfejteni. Ezzel a magyarázattal elrejtik a Korán fogyatékosságát és megfosztják a muzulmán hívőt szentírása megértésének lehetőségétől. Ez a jelenség huszonkilenc szúrában ismétlődik. (Ld. pl. a 7., 10., 11., 12., 26., 27., 28., 29., 30., 31., 32. szúra) 

Az elméleti ellentétek felbukkanása

Mohamed képes volt arra, hogy bukását és tévedéseit alantas módon a saját javára fordítsa. A muzulmán teológusok ritkán említik azt a furcsa esetet, amit „sátáni verseknek” neveztek. A történet a muzulmán forrásokból ismert: Mohamed egyik rohamában verset mormolt, amit természetesen kinyilatkoztatásnak vettek hívei. A habzó szájú epilepsziás recitálni kezdte a következő szavakat:

Mit gondoltok al-Látról és al-Uzzáról
és a másikról: Manáról, a harmadikról?
Közbenjárásukban kell reménykedni,
az ő kívánságaik nincsenek elutasítva. 

Később Mohamed rájött, hogy ez a vers ellentmond annak az állításának, hogy Allah egyetlen isten, akihez imádkozni kell, és akinek áldozatot kell bemutatni, hiszen ebben a versben a három istennő - al-Lát, al-Uzza, Mana - közbenjárása elengedhetetlen feltétele a hitnek. Ibn Iszháq, az egyik híres muzulmán teológus állítása szerint az 53. szúra eredetileg tartalmazta a három istennőről szóló sorokat. Később Mohamed azt hangsúlyozta, hogy ezeket a szavakat a sátán sugallta neki, és félrevezette őt. Ez az eset tanúsítja, hogy a Korán az egyetlen szent könyv, amely ismeri a kinyilatkoztatás egyes szakaszainak eltörlését, vagyis a Koránban Allah ellentmondhat magának is.
Az előző probléma megoldására a muzulmán teológusok egyhangúan dűlőre jutottak: a sátán megtéveszthette Mohamedet. Később közülük sokan azt állították, hogy a sátáni verseket az iszlám ellenségei találták ki. Csakhogy a Koránban olyan vers is olvasható, amely kijelenti, hogy a prófétákat is megtévesztheti a sátán. („Nem küldtünk teelőtted küldöttet vagy prófétát anélkül, hogyha kívánt volna valamit, ne vetett volna a Sátán valamit a vágyába. Ám Allah eltörli azt, amit a Sátán vet oda. Aztán Allah rögzíti az ő jeleit. Allah mindenek tudója és bölcs.”(22. szúra, 52. vers)
Figyelemre méltó, hogy miközben Mohamed próféta állítja, hogy a muzulmán bibliát senki és semmi nem másíthatja meg, és erről tanúskodik a Korán egyik híres verse is, a muzulmán teológusok, főleg a síita irányzatúak, azt hangoztatják, hogy a szunnita kalifák, akik uralkodása alatt foglalták írásba a Koránt, kivették vagy megváltoztatták azokat a verseket, amelyek Aliról és a próféta családjáról szólnak, a célból, hogy megfosszák Alit és családját a Mohamed próféta halála utáni uralkodás jogától.
Az elméleti tévedések, tévelygések és ellentmondások hűségesen tükrözik Mohamed karakterét. Mohamed nem volt képes megszabadulni a kiskereskedő mentalitásától, amikor meghirdette új vallását. Megfigyelhető, hogy a Koránban a jutalmak és a büntetések szorzódnak és duplázódnak. Az iszlám teológia szerint Mohamed mennybemenetelekor találkozik Allahhal, és a szó szoros értelmében alkudozik vele. (Érdekes módon a muzulmán teológusok nem vették észre, vagy nem akarják észrevenni ezt a tényt.) A vallási hagyomány szerint Allah az ima szabályainak meghatározásakor parancsot adott Mohamednek arra, hogy a muzulmán hívők kötelesek naponta nyolcvanszor imádkozni. Ezt Mohamed sokallta, és könyörgésére Isten leszállította ötvenre. Ezt is sokallta, és folytatódott az alku, amíg Isten kegyelméből napi ötre nem csökkent az imák száma. Hasonló módon a számok bűvöletébe esik, amikor azt állítja, hogy a harcban egy muzulmán hívő Allah kegyelméből képes legyőzni ezer hitetlent, és halála esetén a mennyben tündérek százai fogják szolgálni őt. A muzulmán egy krajcár alamizsna adása esetén tízet kap a túlvilágon. Összefoglalva: Mohamed nem tud kivetkőzni a bőréből, megmarad kereskedőnek a vallásában is.
Megfigyelhető, hogy az alkudozás mint vallási motívum létezett a zsidóságnál is. A héber vallás óriási hatást gyakorolt Mohamedre, hiszen állandó érintkezésben volt a Medinában élő zsidó közösséggel és hagyományaikkal. Mohamednek a zsidóktól való félelme végkifejletben oda vezetett, hogy kegyetlenül lemészárolta, és véglegesen kiűzte őket az Arab-félszigetről. 

Hogyan alakul át a próféta útonállóvá

A Mohamed üzeneteiben lévő elméleti ellentétek valamiképpen megjósolták, merre halad ez a vallás és vele a vallásalapító is. Mivel Mohamed 614 körüli színre lépése nem aratott sikert a mekkaiak között, és éveken keresztül nem sikerült számottevő hívősereget gyűjtenie maga köré, ezért 622 körül menekülni kényszerült egy másik, Mekkától több mint háromszáz kilométerre levő városba, Medinába. Egy év ott-tartózkodás után minőségi változás történt Mohamed módszereiben. Bosszúból és az anyagi haszonszerzés reményében 623-ban Mohamed és néhány híve az út menti hegyekben bujkálva elkezdték támadni és kifosztani a Mekkából Jemenbe vezető úton haladó karavánokat. A támadások és a karavánok kifosztása annyira sikeres volt, hogy Mohamed 624 márciusában kiszélesítette ezt a fajta vagyonszerzési folyamatot. Most a támadások nem csupán a Mekkából Jemenbe haladó karavánokra sújtottak, hanem azokra is, amelyek Mekkából Gázába, a part menti úton haladtak. Ezekben a támadásokban sok mekkai kereskedő esett áldozatul.
A muzulmán teológusok „csatáknak” nevezik ezeket a bűnöző jellegű fosztogatásokat, sőt Mohamed azzal igyekezett igazolni ezeket a támadásokat, hogy Allah kinyilatkoztatásában parancsolta meg és támogatta az ilyen fajta rablásszerű rajtaütéseket. (Ld. a 2. szúra 217. versét) Az iszlám teológia ezeket a támadásokat az új vallás első győzelmeinek tekinti, vagyis Mohamed nyíltan elfogadta, hogy áttér a próféta szerepéből az útonálló szerepére. Tanulságos, hogy az iszlám és a próféta ezeket a rabló fosztogatásokat „ghazwanak”, azaz „hódításnak” nevezi. Az idő távlatában ezek a támadások az iszlám terjeszkedési módszereinek első jelei. A hódítás, a kényszer és az erőszak lesz a fő eszköze a nagy iszlám birodalom kialakításának. 

Útonálló rablóból tömeggyilkossá

Mohamed tisztában volt azzal, hogy a legnagyobb veszélyt saját maga és az új eszme számára az Arab-félszigeten élő nesztoriánus keresztények és a zsidó közösségek jelentik. Annak ellenére, hogy sok rituális és tanítási részt vett át tőlük, vagy éppen ezért, tudat alatt érezte a két vallás nagyságát. Kereskedelmi útjai során módjában állt megismerni, ha felszínes módon is, a zsidó és a keresztény vallás néhány oldalát. Az iszlám tiltási motívumai például a zsidó vallásból vannak átmásolva. (Lásd a disznóhús és a vér fogyasztása) Az iszlám ima - szalaat - rituáléja a nesztoriánus keresztényektől származik.
Ezek a tényezők sarkallták Mohamedet arra, hogy több formában tevékenykedjen a két vallás ellen, különösen a Medinában élő, három törzsbe tömörült zsidó közösség ellen. A zsidó papok többszörös veszélyt jelentettek az új vallásra és Mohamedre, hiszen azt a nyelvi formát, amiről Mohamed azt állította, hogy Allah adta, valójában a zsidó rabbiktól plagizálta. Több forrás említi, hogy Mohamed kereskedelmi útjai során több ízben találkozott zsidó rabbikkal. Ezek a források konkrét esetként említik azt, amikor Mohamed egy híres rabbit, Kossz ben Szaidát hallotta prédikálni. Szerencsére ennek a prédikációnak nagy része megmaradt, és ebből lehet következtetni arra, hogy a Korán nyelvi formája nem újszerű, legalábbis a zsidók számára. Ebből is megérthető, miért érezte Mohamed veszélyesnek a zsidó közösséget a saját hatalmára, ezért nem késlekedett kiűzésükkel és lemészárlásukkal. A módszerei nem különböztek azoktól a módszerektől, amelyeket a többi uralkodó használt a zsidók ellen. 624 áprilisában kiűzte az első zsidó törzset, Banú Quajnuqát Medinából, mondván, hogy sokat vitatkoznak a muzulmánokkal, és gúnyolódnak az iszlámon. A következő évben nem késlekedett ugyanezt a módszert használni a második zsidó törzzsel, Banú ’n-Nadírral. A harmadik zsidó törzs, a Banú Qurajza sorsa tragikusabbnak bizonyult. Az „Árok-csata” idején Mohamed megpróbálta rávenni őket, hogy az oldalára álljanak. A zsidók bölcs elhatározását, hogy semlegesek maradnak, hiszen a mekkaiak győzelme esetén ki lesznek téve a megtorlásnak, Mohamed rossz néven vette. A mekkaiak Medina elleni ostromának feloldása után Mohamed a hagyományos megoldást választotta, a zsidók lemészárlását. A férfiakat kivégezte, a nőket és a gyerekeket - mint igazi kereskedő - rabszolgának adta, és ezzel kriminális módon véglegesen megszabadult a zsidóktól.
Természetesen Mohamed - szokásához híven - a Korán és Allah parancsára támaszkodott. A Korán több versben világosan kijelenti, hogy a muzulmánok számára nem található nagyobb ellenség, mint a zsidók és a keresztények. Ez a felfogás folytatódott és folytatódik a mai napig, hiszen az iszlám nem ismeri a misszionárius fogalmát, ami a terjeszkedés keresztény formája. A Korán több versben és Mohamed több beszédben kijelenti, hogy a totális és az állandó háború az egyetlen eszköz az iszlám terjeszkedésére világszerte. Mohamed egyik híres mondatában kifejti, hogy minden muzulmánnak előre meg van írva a sorsa: harcolni Allahért és az iszlámért. A vallás története nem ismert olyan prófétát, aki személyesen vesz részt az erőszakos műveletekben, a mészárlásokban és háborúkban, mint Mohamed. Ő az egyetlen olyan próféta, aki tíz éven keresztül (622-632) vezényelt hatalmas hadsereget a hódításra, területszerzésre és a terjeszkedésre.
Az iszlám veszélye a mai világban abból fakad, hogy a muzulmán hívők példát kovácsolnak Mohamed cselekedeteiből, és úgy idézik fel bűntetteit, mint olyan példákat, amelyeket kötelező követni, támaszkodva szent könyvükre, a Koránra, ami uszítja őket a gyűlöletre és a más vallások iránti intoleráns magatartásra.