Az öbölháború az 1991. január 16-ától 1991. február 28-áig tartó fegyveres konfliktus volt a Perzsa-öbölben, melyben az ENSZ koalíció felszabadította az Irak által megszállt Kuvaitot.

Korábbi – 1990-es évekbeli – szakirodalmakban az öbölháború szót rendszerint az 1980–1988 között lezajlott Irak–iráni háborúra használták és eme 1991-est pedig számozással látták el, azaz a II. öbölháború néven nevezték. Napjainkban azonban a 2003-as angolszász vezetésű offenzíva után az egyértelműbb kifejezés érdekében ez a konfliktus kapta ezt a „kitüntetett” megnevezést.

Az iraki csapatok 1990. augusztus 2-án, helyi idő szerint hajnali 2 órakor rohanták le a szomszédos Kuvaitot. Az irakiak egy viszonylag kis hadsereggel támadták meg az olajban gazdag államot, amelynek uralkodója, Dzsaber al-Ahmed al-Szabah azonnal Szaúd-Arábiába menekült. Szaddám Huszein iraki elnök azt állította, hogy a bevonulással az al-Szabah ellen készülő felkelést támogatták, ennek azonban ellentmond, hogy az inváziónak ellenálló kuvaitiakat lemészárolták, vagy megkínozták. Az irakiak több száz külföldi foglyot is ejtettek, akiket élő pajzsként használtak iraki és kuvaiti laktanyák és gyárak körül. Őket még a szövetséges támadások előtt szabadon engedték.

Az invázió idején Irak igen súlyos gazdasági problémákkal küszködött, részben az Irán ellen viselt nyolc év hosszú háború költségei miatt. Huszein azzal vádolta Kuvaitot, hogy az a két ország által közösen birtokolt olajmezőn a kvótán felül kitermelt olajmennyiséggel alacsonyan tartja az olaj világpiaci árát. Emellett Irak valójában sohasem fogadta el a britek által megrajzolt iraki határvonalat, amellyel létrehozták Kuvait államot, azt mindig is az ország részének tekintette. Amikor Kuvait nem volt hajlandó elengedni az iráni háború költségeire felvett kölcsönt, Huszein megtámadta.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte az akciót (1990. augusztus 2., 661. számú határozat), és szankciókkal sújtotta Irakot. Hosszas sikertelen diplomáciai tárgyalások után 1990. novemberében az ENSZ határidőt adott Iraknak, hogy 1991. január 15-éig vonja ki csapatait. Egyben felhatalmazta a nemzetközi koalíciót, hogy „bármilyen szükséges eszközzel” kényszerítsék ki az iraki együttműködést.

A több százezres koalíció vezetését Norman Schwarzkopf amerikai tábornokra bízták. 1991. január 17-én az amerikai, a brit és szövetséges erők több hullámban támadtak iraki célpontokat, és ezzel kezdetét vette a „Sivatagi Vihar” (Desert Storm) nevű hadművelet. A háborúban jelentős számban vetnek be robotrepülőgépeket, amelyeket a Perzsa-öbölben úszó hadihajókról lőttek ki. A rájuk erősített kamerák képeit pedig tévék sugározzák világszerte. A szövetséges repülők a következő hat hét alatt 116 ezer bevetésen vesznek részt, és megközelítőleg 85 ezer tonna bombát dobnak iraki katonai bázisokra, repterekre, hidakra, kormányzati épületekre, erőművekre és kommunikációs központokra. A ledobott bombák közel tíz százaléka lézervezérelt, ún. intelligens bomba, amit egy másik gépről irányítanak.

Válaszul a szövetségesek támadására Irak 1991. január 17-én Scud rakétákat lő ki az izraeli Tel-Avivra és Haifára. Izrael bejelenti, hogy nem tervez válaszcsapást, tökéletesen megbízik a Scudok semlegesítésére gyorsan felállított amerikai Patriot rakéta-kilövőkben. Összességében 39 Scud rakétát lőnek ki Izraelre, amelyek pár embert megsebesítenek, és csekély kárt okoznak. Az Izrael elleni akció az Irak elleni koalíció megosztására irányult, mivel az amerikaiak oldalán több arab állam is részt vett és ha Izrael támadásba lendül, akkor az arab országok kilépnek a koalícióból, mert nem lennének hajlandók régi ellenségükkel egy azon oldalon küzdeni. Az izraeli vezetés azonban előrelátóbb volt, mint az Szaddam gondolta és ezért a megszokottól eltérően most meghátrált.

Február 25-én egy Scud a Szaúd-Arábiában fekvő dahrani amerikai bázisba csapódik, és megöl 28 amerikai katonát.

A légitámadások után 1991. február 24-én a szövetségesek egy összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi offenzívában a francia erők és az amerikai 82. légi szállítású hadosztály a sivatagon át Szamava, az amerikai 101. légi szállítású hadosztály és a 24. gépesített hadosztály Nasziríja, majd Baszra irányába indított támadást. Az Észak-Kuvaitban és Baszrában védelmi állást felvett Köztársasági Gárdára az amerikai VII. hadtest és a brit 1. páncéloshadosztály alakulatai támadtak.

A szárazföldi csapatok több ponton kezdték meg az inváziót a szaúdi határon, a Bászrát Kuvaittal összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A támadásban több ezer ember vesztette életét, ezért ez a hely a „halál sztrádájaként” vált ismertté. A visszavonuló irakiak több száz olajkutat gyújtottak fel. Alig száz órán belül az iraki hadsereg tulajdonképpen vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette, hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat. Jelentések szerint csak a szárazföldi hadműveletek során 25-30 ezer iraki vesztette életét.

A szövetségesek bevetéseinek szaporodásával megnőtt a civil áldozatok száma is. A legsúlyosabb tragédia 1991. február 13-án történt, amikor amerikai gépek lebombáztak egy iraki gyermektápszerüzemet, amelynek rendeltetéséről ellenmondásos hírek érkeztek. Az Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke, Colin Powell azt állította, hogy biztosak benne, hogy az üzemben biológiai fegyvereket állítanak elő. Valójában a lakosok óvóhelyként használták, így a bombázások legalább 315 embert öltek meg, köztük 130 gyermeket. Eközben Huszein tovább folytatta az iraki és kuvaiti lakosok élő pajzsként való alkalmazását gyárak és katonai létesítmények körül.

1991. február 27-én idősebb George Bush bejelentette, hogy másnap hajnali 4-től tűzszünetet hirdet. A szövetségesek addigra már több tízezer iraki katonát ejtettek foglyul, akik nagy része éhezett. Amerikai becslések szerint körülbelül 150 ezer iraki katona dezertált a háború alatt. Az irakiak veszteségét 60-200 ezer közöttire teszik. A szövetségesek 148 katonát vesztettek az összecsapásokban, és újabb 145 embert „egyéb körülmények” között.

Március 2-án az ENSZ BT elfogadta a tűzszünet feltételeire tett javaslatokat. A határozat előírta, hogy Iraknak le kell mondania Kuvaitról, be kell számolnia vegyi és biológiai fegyvereiről. Továbbá szabadon kell engednie a külföldi foglyokat, és anyagi és erkölcsi felelősséget kell vállalnia a Kuvait elfoglalásakor okozott károkért. Az iraki vezetők Szaddám Huszein távollétében aláírták az amerikaiak előtt a tűzszüneti megállapodást a szafwani támaszponton.

Az Irak északi és déli, a diktatúra által leginkább fenyegetett kurd, illetve síita területek felett az ENSZ repülési tilalmat hirdetett.